Kilégzés

VAN EGY FÉRFI. Sétálni indulok egy napfényes télvégi reggelen. Friss levegő, csend, figyelem a testem, figyelem a talpam, ahogy érintkezik a talajjal, betonon, füves, nedves földbuckákon. Érzem, ahogyan egyik léptem követi a másikat, összedolgoznak a lábak, micsoda elrendezett egymásra hangolódás.. 

Valaki követ. - Micsoda léptek! - Hallom a vállaim mögött. Egy 55-60 körüli férfi, kis bozontos kutyával. Beér, és mellémszegődik. Nehezen nézek az arcába, mert én olyan teknősbékaszerű vagyok. Helyzetfüggő, hogy teljes szívvel is figyelek-e valakire.

Mesél, hogy figyelt. Messziről, közelről. S követett. Hallgatom. Megnyílik. Családról beszél, feleség, kirepült gyerekek, kutya, séták. Belenézek a szemébe, mintha arról mesélne, mi nincs, miközben arról szól minden szava, hogy mi mindene van.

- Tudja, nagyon hasonlít rá. Nagyon szerelmes voltam, azóta sem éltem meg azt a szerelmet. De volt egy vőlegénye, és a család akkoriban olyan helyzetben volt, hogy beleszóltak a fiatalok dolgába. Ő pedig hozzáment a vőlegényéhez.

Aztán szembeállt velem. A két tenyerébe vette finoman arcomat, és párás, ám mosolygó tekintetét mélyen belémforrasztotta:

- Maga olyan gyönyörű! - Nem húztam el magam. Néztem a könnyező szemét, az elhomályosodott íriszét... A szeretet tükröződött rajta.

Ebben a pillanatban engem szeretett, és nekem fájt. Éreztem őt, átéreztem, hogy a gyász az ár, amiért volt mersze szeretni. Éreztem, mindenkit, aki valaha szerelmes volt, és feltétel nélkül vágyott szeretni. Mindenkinek akad valakije, akiről, miközben tudta, hogy sosem lesznek egymáséi, vagy csak ideig-óráig, mégis elhitte, hogy az időtlenségbe olvadó lágy csendes ölelés vele együtt lehetséges.

Vártam. A sóhaját. A beszorított kilégzésének erejét. Mert a kilégzés megbocsájtás.