A kövek

Ahogy minden ember, aki leszületett ebbe a földi életbe, én is folyamatosan cipeltem - és még ha könnyebben, vagy elfogadóbban, de most is viszek - magammal nehezet, fájdalmasat, szorongatót, szégyellnivalót, megoldandót, megugrandót. Ha elképzelem, és formát adok nekik, akkor kisebb-nagyobb, hol színes, hol fakó kavicsokat, köveket, és meg-megcsillanó ásványokat látok magam körül. Lélekköveket.

Nem egyformák a kövek, mind egyedi, változatos, alakítható, csiszolható, van köztük törött, aprócska, sima, éles, lyukacsos, átlátszó, fénylő, lapos, kerek, hideg, meleg, fojtogató szagú és még sorolhatnám.

... amit te is megláttál, megláttathatod a másikkal. Amit te nem láttál meg, azzal nem tudsz mit kezdeni... ~ Chong An Sunim 

Kérdés mit kezdek ezekkel, használom-e egyáltalán őket, s ha igen, akkor mire. A kövekből és kavicsokból fizikai síkon is alkotunk, teremtünk, van úgy, hogy hidat, otthont, menedéket, tüzet, szerszámot, utat, kerítést, szobrot, ékszert, vagy éppen gyógyító ásványként, vagy segítő talizmánként használjuk.

Ha egy régi kultúrát nézek, akkor legelőször a sziú indiánok jutnak eszembe, akik nemcsak arról ismertek, hogy izzasztókunyhó szertartáshoz köveket hordanak be a kunyhóba, hanem arról is, hogy az ősi szavuk arra, hogy "kő", megegyezik azzal, hogy "Isten" vagy "Nagy Szellem". Az indiánok úgy hiszik, hogy a kövek istene, Tuka, a legöregebb, a legszilárdabb, sőt ő maga a Teremtés is. Érzed, mennyi nemes és átalakító minőség hallik ki ebből?

Emellett a modern, nyugati világban megjelent a keménység, a kontroll, a nyomás, vagyis a stressz. A kifejezést nem csak az orvostudomány, a pszichológia használja, hanem a természettudomány is. A fizika a kőzettestek egymásra ható nyomását nevezi stressznek, egy külső nyomást, összepréselést. Kemény! Az indián kultúrához képest a mi fejlett világunkban a sok "kavics", "kő" vagy igencsak személytelen és érdektelen valami, vagy konkrét és átvitt értelemben is tulajdonképpen nehéz és lehúzó akadály, sőt, mikor nagyobb erejű nyomást élünk meg, előfordul, hogy nem tudjuk kezelni a helyzetet, és ez további lehengerlő érzésekkel jár, szenvedünk, páncélt növesztünk, vagy megrepedünk.

Illúzió. Belső világunkban kővé merevedhetnek gondolatok, képek és fantáziák, olyannyira, hogy aztán mi magunk válunk kövekké a magunk által felépített falban. Hajlamosak vagyunk arra, hogy elhisszük az illúziókat, és nagyon szeretnénk velük azonosulni, mert van úgy, hogy az hoz örömöt, fájdalmat, vagy mert akkor történik valami. Félünk attól, ami más, ami ismeretlen, ami mindezt meg is haladhatja, ezért félünk elhagyni a komfortzónánkat is. Sokszor olyan - és sok esetben gyermeki - állapotban is benne maradunk, ami egy vállalt vaksághoz hasonlítható, és ebben az állapotban a felnövés, a fejlődés visszautasítását választjuk. Sokszor a kapcsolaink buktatója is az, hogy mennyi illúzióval, hamis fantáziával terheljük meg az adott kapcsolatot, és az arról alkotott képünket. Majd, amikor úgy döntünk, akár külső segítség hatására, hogy ki merünk lépni ebből, és egy mélyebb vagy magasabb megismerésre törekszünk, akkor egy lépéssel mindig közelebb kerülünk önmagunkhoz, és a realitáshoz. Benézünk a kövek alá, mert beleállunk abba, hogy elengedjük a félelmeinket. Bár nem egyik napról a másikra, mégis kialakulhat az a képességünk, amivel másképp érzékeljük és kezeljük az illúziókat, a nyomást, a létfájdalmat, a gyerekkori és felnőttkori sérelmeinket, és bátrabban vesszük kézbe a kavicsainkat, letisztítjuk, érezzük, vagy éppen letesszük őket, és továbbállunk. Amikor elkezdjük vállalni a belső és külső világunk tartalmáért a felelősséget, és kihangosítva megnevezzük őket, akkor már nem hatalmasodnak el felettünk, hanem elerőtlenednek, kioldódnak, és találkozhatunk önmagunkkal, megélhetjük önmagunkat. Eljuthatunk saját magunkhoz, ahhoz az esszenciánkhoz, ami nem ego, nem elme, hanem egy formán túli csendes megfigyelő, jelenlévő valóság.

Együtt. Van, amit nem lehet egyedül, bármekkora tudásanyaggal sem, egyedül a körből nem tudunk kitörni, nem látjuk meg, hogy a nehézségekkel telített, fájdalmas út helyett, inkább merre is menjünk, nem fog menni egyedül, ha nincs iránymutatás. Nálam az önazonosságom, az önfelvállalásom megtorpanása mögött erős szégyen lapult, majd elhittem, hogy megtehetem - sőt ez fog életben és egészséges kapcsolatokban tartani - ha merem magamat, az életet, az együtt levést itt a Földön, szégyen nélkül élni, s hogy a megújulás, a felemelkedés csakis előrenézve, letisztult hajlandósággal, a hajlandóságot cselekvésbe manifesztálva, és másokkal összekapcsolódva lehetséges.

"Kapcsolódásainkban sokszor nagyon nehéz és mély folyamatok zajlanak, együtt éljük meg ezeket az állapotokat, és jó esetben hazatalálunk, és egymásra találunk."

Szeretet-társ. Rádöbbenünk arra is, hogy a szeretet nem annyit jelent, hogy nap mint nap kimondom "szeretlek", hanem a örömteli pillanotokon túl, amikor lélektanilag megterhelő helyzetekbe kerülök, kerülünk, elmondom, nem csupán önismereti csoportban, a művi vagy laboratóriumi helyzetben, nemcsak a terapeutámnak, a segítőmnek, vagy a barátaimnak, hanem a társamnak, akivel, aki mellett nekem fáj,  nehéz, bizalmatlan, tisztátalan, elmondom a kétségemet, a fájdalmamat, elmondom, mi az, ami bennem most iszonyúan nehéz, s van, hogy csupán a nem kimondástól, vagy az  átmeneti eltávolódástól; és mindez bennem annyira feszül, hogy a lélek sötét éjszakájában vakon repülök, vagy éppen zuhanok, vagy energiablokkoktól megbénított robbanásra kész testben sírva remegek.

Ebből lehet aztán továbbmenni, ha mindkét félben ott a hajlandóság, hogy amikor egyikünk dől, a másik nem hátat fordít, közömbös, vagy netán bánt; hanem akkor és ott a másikunk tart, nyitott szívével jelen van, közel jön, lát engem, érez engem, összehangolódunk, és azt a szeretetet adja, amire nekem szükségem van, befogad, beölel, támogatást nyújt, ebből nő ki bemélyült kapcsolat, csak ez tud mélyülni, ez fog emelni, és ez tud, és fog gyógyulni, gyógyítani, ebben leszünk képesek fejlődni, lépni még egyet előre. Csakis ebből virágozhat ki a méltóságteljes, egymást kölcsönösen tisztelő, szeretetkapcsolat.

Akár egymást is állíthatjuk kihívások elé, olyankor, amikor belső szándékunk az együtt gyógyulás, emelkedés, és felébredés, egymás mellett, egymást támogatva, szeretettel triggerelve. Talán rá is jöttél, ki szükséges ehhez. Nem, nem egy tökéletes társ, hanem olyasvalaki, aki zabolátlan társ, aki nem búcsút int ilyenkor, hanem a befogadó társ, akit érdekel, miben vagy, és aki képes állni a tűzben. Aki minket nagyon is tisztességesen tud kezelni, és mi is őt, akivel olyan közeget tudunk egymásnak teremteni, amiben jó lenni, amiben tudjuk, hogy a másiknak mik a gyenge pontjai, és mégsem akarunk fájdalmat okozni. Mert mindketten tudjuk, hogy nem teszünk olyan dolgot a másikkal, aminek mi sem örülnénk, ha ő tenné ezt velünk, mert az gyakorlatilag a megcsaláshoz, a hanyatláshoz vezető út egy állomása. Elismerjük egymás egyediségét, különlegességét, s tiszteletben tartjuk, hogy megmaradhatok önmagam, én is, ahogyan ő is, miközben együtt is vagyunk. Tudjuk azt is, hogy rengeteg tanulás, tapasztalás, idő és aktív közös munka szükséges ahhoz, hogy kiépítsük a legjobb kapcsolati képességeinket, és felépítsük, valamint fenntartsuk az érett szeretetkapcsolatot, amelyben az egymás LÁTÁSa, az intimitás és a kötődés adja meg majd ugyanazt a bázist, amit egykor a kalandok, az érdekességek hajszolása alapozott meg. Mindezt nemcsak a vágy, az anyagi, a fizikai, a lelki, hanem a spirituális síkon is, közös célok mentén működtetjük. Talán nem is a boldogság eszeveszett hajszolása a jól működő kapcsolatok kulcsa, hanem a kompatibilitáson túl, az egymás - és mindenki más felé - tudatosan vállalt, és működtetett NEM-ÁRTÁS és a mindenkori SZERETET. Ha valódi szeretetkapcsolatokban élnénk meg ezt a földi életet, a világ is jobb hellyé válna. Kezdjünk el ehhez hozzájárulni, a saját határaink megismerését mélyíteni, és szeretetkapcsolatokat kiépíteni, majd ezzel példát mutatni másoknak, és átadni másoknak is az ehhez kialakított képességeket, működőképes hétköznapi gyakorlatokat. (Integrál párkapcsolat csoport - 2023 tavasz - EgyüttArt (blog.hu)) 

„Szeret ő a maga módján!” – mondják sokan, akik benneragadtak egy nehéz, sokszor romboló kapcsolatban. De szeretet-e az, ami nem az én módomon történik, ami nem az én igényeimet veszi figyelembe? Szeretet-e az, amit meg kell magyaráznom magamnak, amit körül kell bástyáznom indoklásokkal, hogy hihetővé tegyem még a magam számára is? 
A „szeret ő a maga módján” nekem azt jelenti: használni akar a saját tudattalan szükségletei kielégítésére, én pedig hagyom magam, mert nem hiszem el, hogy lehet engem jól is szeretni, úgy, ahogy NEKEM jó. " ~Orvos-Tóth Noémi

"Egy Megvilágosodott párkapcsolat nem arról ismerszik meg, hogy tökéletes, kihívásoktól mentes és állandóan boldog, hanem arról, hogy a partnerek rendkívüli mélységben őszinték önmagukhoz és egymáshoz. Bármilyen furcsán hangzik is, az őszinteségnek több köze van a Megvilágosodáshoz, mint a boldogságnak." ~ AdyaShanti

Bizalom. Ahogy elkezdünk látni, és merni rábízni magunkat a saját erőinkre, a hajlandóságainkra, a kapcsolataikra, és az azon túlmutatóra; feladjuk a feltétlen kontrollt, merevséget, megengedőbbekké válunk, szerethetőbbnek éljük meg önmagunkat, és átadjuk magunkat valami nagyobb bölcsességnek és megtartásnak, mert képessé válunk bizalommal lenni az élet, és a létezés felé, olyankor is, amikor a hullámok tetején mosolygunk, és akkor is, amikor a hullámok alján, a víz alá kerülünk. A szétszóródás és ide-oda figyelés helyett meg tudjuk teremteni az itt és most jelenlétet mindabban, amit éppen teszünk, bízva a holnapban akkor is, ha nem tudjuk, ott mi vár ránk. Amint megérkezik a bizalom, képessé válunk megengedni, beengedni, felengedni, átengedni és elengedni is.

Megismerés. Tanulási és tudásvágyam folyamatosan hajt, már kicsi korom óta elkezdtem kutatni mély, figyelős jelenléttel észleléseim mögöttesét. Felnőttként sokaknál jártam, mégis nehezen tanulok másoktól, számos iskola, guru, mester követése során megérett bennem, hogy a megértés, a pusztán pszichológiai, tudományos, vagy hagyományvonalat követő útkeresés olykor leginkább a hatalomvágy érzését, a különlegesség érzését, és a fejbe katapultálást lobbantja be. Kerestem, és keresem, hogyan tudom képességeimet, állapotaimat, s lehetőségeimet a legjobb minőségben és az adott pillanatban megélni, és tágítani. Az élettapasztalatokra mindig is saját magam akartam szert tenni, meg is történt és történik, nem kevés alkalommal elviselhetetlennek tűnő szenvedések árán, és van úgy, hogy csodálatos összeérésekbe belesimulva. Ezekkel a belül mélyen megélt megélésekkel, felfedezésekkel, meglátásokkal egyedül találkozni és együtt lenni van, hogy kimerítő mind fizikai, érzelmi, és szellemi szinten is, mert így jóval több időt, energiát, erőfeszítést fektetek be minden egyes megismerésbe, megélésbe, fejlődési fázisba. Ma már tudom, hogy számos nehézség már kevésbé nehézség, vagyis, ami másnak súly, és stressz, és mérhetetlen fájdalom, az bennem a normalitás és a természetesség állapotában kinyugodott jelenséggé, együttérzéssé, és alázattá alakult át. S amit egy másik lélek behoz, az engem is újra, és még mélyebben gyógyítani képes, jelentőséggel teli a kettőnk vagy többünk kapcsolata, az összeéréseink milyensége. Amikor pedig az autentikus önkifejezéshez a szó túl sok vagy nem elegendő, akkor nem kognitíven, nem logikával, hanem egy egészen más "mély-megértéssel", testszinten, zsigerekben, finom energetikában és jóval inkább vagyok részese a nem-látható, mint a látható világnak, és a bennem lévő összefüggések, analógiák sem jelennek meg feltétlenül kiáradásban, Ilyenkor a csendes, és fókuszált jelenlétben felbukkanó gesztusok, viszonyulások nyomot hagyva megjelenítődnek a térben, gesztusban, mozdulatban, mozdulatlanságban, mozgásban, agyagban, montázsban, rajzban, kreatív írásban, csendben.

Tökéletesség. Még egy dolog, ami nálam sokára érkezett meg, és mai napig is folyamatban lévő ráeszmélésem, h ne higgyek a tökéletességben, a teljes megfelelésben, a tökéletesség illúziójában, ne essek ennek csapdájába, játszmáiba, mert bármelyikünk lehet jó, autentikus, felvállalható és elég: a maga útján, a maga lehetőségeihez képest, az ő maga tempójában és az ő egyedi, bontogatandó teljességével. Lehet szeretni a tökéletlent, személyben, jelenségben, helyzetben, teljes szívbôl. Ezek után úgy döntöttem, felhagyok a tökéletességgel való örökös bírkózással, a megfeleléssel, helyettük a megnyílást, az odaadást, önmagamat és az elköteleződést választom. Emellett beintegráltan megvan bennem a mai napig is a feladatok elvégzésének, a teherbírásnak, a megbízhatóságnak, a felelősségvállalásnak, az önmagam folyamatos fejlesztésének magas minősége. Jelenleg leginkább a vertikális életút beintegrálása, fejlődése, annak kiszélesítése áll a fókuszomban, s az a szolgálat, hogy mindazzal a tudással, amit eddig megszereztem, be tudjam árasztani mások, és a világ fejlesztésébe mindazt, amire ebből a másiknak, a világnak éppen akkor szüksége lehet. Hiszem, hogy sokunk célja az autentikus élet, és az autentikus önMAGunk irányába haladás, fejlődés; megtalálni és felfejlődni valódi önmagunkhoz.

"Ha engem szeretnek, akkor eszembe sem jut, hogy tökéletes akarok lenni. Csak akkor akarok tökéletes lenni, ha nem szeretnek. Mert akkor van remény, hogy majd szeretni fognak." ~ Feldmár András

"Az egyszerűség a hibátlanság kontrolljának az elengedése. A tökéletesség a kontroll kiterjesztése az életünk minden szegmensére, fojtogató mesterséges béklyó. Sosincs tökéletes rendezettség, csak pillanatnyi megnyugvás egy fejlődési szinten. A teremtő káosz elfogadása kulcsfontosságú, amely időnként, ha akarjuk, ha nem, betör az életünkbe. Van, amikor a káosz időszaka hosszúra nyúlik. Jelenleg is ebben az időszakban élünk, amely a felkészülés és a figyelem időszaka. Gyógyító visszavonulás, amely helyet készít bennünk a bontakozó új igazságnak, amely az egész életünket át fogja alakítani.

A felkészülés ideje nem passzív időszak, hanem a megváltozott aktivitás ideje. Ilyenkor nem a tervezés, hanem a változással valô együttműködès, nem a vágyakozás, hanem az alkalmazkodás időszaka zajlik. Most minden élesebb, lassabb és tisztább. Bekapcsolódni most a jóba és igazba gyógyító. Kitartani a nehézségek ellenére a belső hangunk mellett emelő. Választani minden nap a kényelem helyett a szabadságot szükséges." ~ Sárvári György

Ami, és akik az én egy-egy lépésemet megsegítették, és a fent leirtakat látni tanították, valamint arra is megtanítottak, hogy semmiképp ne kövessek elfogulatlanul semmilyen tanítót, gurut, mestert:

Köszönettel tartozom minden családtagomnak, szerettemnek, kliensemnek, s mindazon személyeknek, akikkel valaha is kapcsolódtam, és magamnak, hogy hajlandó vagyok meglátni azt, hogyan épülnek és alakulnak ezek a találkozások és tapasztalatok egymásra, és azt, mivel, valamint hogyan is vagyok én benne ezekben az összekapcsolódásokban, tükröződésekben, önmagamban, és hogyan veszek részt ezáltal a világban, az életben. 

Nem rólam szól, ám mindenféle "kövekről", hegyekről, érzelmekről, fejlődésről és mindarról, amit ki-ki elvisz belőle magával. Szeretettel ajánlom figyelmetekbe ezt a portréfilmet.

https://www.youtube.com/watch?v=6oFD8gbic6A