A szépség és a csúnyaság bennünk, avagy, ahogy József Attila írta egykor "s szivében néha elidőz a tigris meg a szelid őz."
Te hogyan tekintesz magadra? Mit látsz? Mit gondolsz, mit érzel önmagaddal kapcsolatban? Hogyan teszel magadért vagy éppen magad ellen? Mit adsz meg magadnak szeretettel, vagy éppen veszel el magadtól szeretettelenül?
Előfordul veled is, hogy a saját értékeidet, szárnyaidat nyirbálod, vagy éppen teljesen levagdosod? Olyan mértékben is, hogy aztán valóban csúnya is leszel, akár külső akár belső tulajdonságról van szó?
Én csináltam - csendesen önszabotáltam vagy éppen megfeleltettem magam valaki más által megrajzolt képnek, hogy beleférjek az ő képkeretébe. Aztán fájt, szenvedtem, mert belekényszerítettem magamat abba a sérült énképbe, amivé ezáltal redukáltam, és csonkitottam magam én is. 
Előfordul, hogy mindezt a működést a családi mintáinkból hozzuk, ahogy én is, és aztán meg is kerestem azt a tükröt, ami/aki ezt felerősitette bennem, akár azt, hogy kevesebbnek látszódjak, mint aki valójában vagyok/lehetnék, ha hinnék magamban. Aztán a bántás helyett szeretni kezdtem magamat, jobban, mint addig valaha, odafordultam magam felé alázattal, kedvesen, és elkezdtem értékelni, ami vagyok, s látni, hogy mindezt kreatívan és tudatosan használva, megmutatva, megbecsülve, még mivé lehetek. Gondos, fókuszált munkával letisztogattam a tükörről a pacákat, a koszt, ami homályba fedte a szárnyakat. Ma látom magam, s megelégedettséggel viselek szárnyakat újra, s tudjátok, nem kérkedek velük, aki látja, meglátja, és nekem sokszor az is elég, ha én tudom, hogy ott vannak. Azt is tudom ma már, hogyan vigyázzam, és használjam őket, s az erejüket, szelíden és méltó szeretettel.
Mutatok egy mesét ehhez. Lázár Ervin A hétfejű tündér című meséjét. Ha inkább meghallgatnád, megtalálod itt: A hétfejű tündér - YouTube.
Lázár Ervin: A hétfejű tündér
Nem volt nálam csúnyább gyerek Rácpácegresen. Azazhogy mit beszélek, hetedhét országon nem akadt nálam csúnyább gyerek. A lábam gacsos volt, a hasam hordóhas, a fejem úritök, az orrom ocsmonda, egyik szemem balra nézett, másik szemem jobbra nézett, hívtak emiatt kancsalnak, bandzsalnak, sandának, bandzsának, kancsinak, bandzsinak, árokba nézőnek; tyúkmellem volt, suta voltam, fülem, mint az elefánté, harcsaszám volt, puklis karom, a termetem girbegurba. Hát ilyen csúnya voltam. Vagy tán még annál is csúnyább. Úgy szégyenkeztem emiatt, ahogy még senki Rácpácegresen. És forrt bennem a düh, emésztett a méreg, rágtam magam, elöntött az epe. Miért vagyok én ilyen csúnya? Kiért? Miért? Mi végre? Ki végre?
Két zenész lakott a szomszédomban Rácpácegresen. Jobbról Rácegresi, balról Pácegresi. Rácegresi tudott furulyázni, Pácegresi nem. Rácegresi azt mondta nekem:
- Csúnya vagy, csúnya vagy, de azért rád is süt a nap. Ha egyszer jó szíved lesz, el is felejted, hogy csúnya vagy. És meg is szépülsz tőle.
De én nem jó akartam lenni. Szép akartam lenni. Mérgelődtem, acsarkodtam, kardoskodtam, epéskedtem. Pácegresi meg azt mondta:
- Olyan randa vagy, hogy nem lehet rád nézni. Téged elvarázsoltak. Ez a hétfejű szörny varázsolt el téged biztos, aki itt lakik Csodaországban. Azt kellene megölnöd.
- De amikor olyan szépen énekel - mondtam neki. Pácegresi legyintett. - Álnok ének az - mondta. - Így csalja tőrbe az áldozatait.
Ez a hétfejű szörny vagy hétfejű sárkány, avagy hétfejű boszorka ott élt hozzánk közel. Mert Rácpácegres a Négyszögletű Kerek Erdő közepén van, s innen csak egy ugrás Ajahtan Kutarbani király fazsindelyes palotája, s a palota mögött meg rögtön kezdődik Csodaország. Ott lakott ez a hétfejű micsoda. És esténként gyönyörűen énekelt. Hét szólamban. Mind a hét szájával más szólamot. Hát ő varázsolt el engem. Őmiatta lettem ilyen rút. Na megállj! - gondoltam magamban. Elhatároztam, hogy megölöm.
- Ez az egyetlen lehetőség - helyeselt Pácegresi, a zenész, aki annyira nem tudott furulyázni, hogy már nem is akart, a furulyája is tömör arany volt, lyuk se volt rajta.
Ettől kezdve mindennap edzettem, hogy legyőzhessem a hétfejű szörnyet. Hétfőn sárkánytejet ittam, kedden lándzsát szórtam, szerdán karddal hadakoztam, csütörtökön baloskával, pénteken péklapáttal, szombaton szablyával, vasárnap vassal, vérrel, vencsellővel.
Meg is erősödtem hamar, s egy éjszaka nekiindultam. Karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel.
- Megöllek, gonosz szörny, megöllek, elvarázslóm - ropogtattam a fogaim között.
A talpam alatt rídogáltak a füvek. Csak mentem: bimm-bumm. Mit nekem füvek! A fejem felett recsegtek, sírdogáltak a fák. Csak mentem: dimm-dömm. Mit nekem fák! Az ég sóhajtozott, a föld nyöszörgött. Csak mentem: zitty-zutty. Mit nekem ég, mit nekem föld!
Hajnaltájt értem Csodaországba, még alig-alig pirkadt. De rátaláltam a hétfejűre. Ott aludt egy eukaliptuszfa alatt, be volt hunyva mind a tizennégy szeme. Nosza, nekiestem. Sutty, levágtam az első fejét - mintha egy húr pattant volna el, földtől holdig érő, megzengett a világ. Fölébredt persze, álmélkodva bámult rám tizenkét szemével. Nem kíméltem, nyissz, levágtam a második fejét is! Illatok szabadultak el ekkor, kikerics, fodormenta, kakukkfű, orgona és nárcisz illata. Felém nyúlt, meg akart fogni. De nem hagytam magam. Dolgoztam keményen a karddal, lándzsával, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Lehullt a harmadik feje is - források, csermelyek bugyogtak fel egy pillanatra. A negyedik is - aranyhajfonatok libbentek s tűntek el a fák közt. Az ötödik is - felcsilingeltek s elhaltak szánhúzó lovak téli csengettyűi. A hatodikat nagyon féltette, húzta, óvta, de nem menekült. Lenyisszantottam. Harang szólalt meg akkor, sok békességes harang. Egyre halkabban, egyre halkabban...
De akkor, jaj, elkapott! Szorosan magához ölelt, mozdulni se tudtam. A fejem épp a mellére szorult, hallottam a szívdobbanásait. Kopp-kopp - dobogott a szíve. És azt kérdezte tőlem:
- Mit vétettem én neked, ember fia? - Megölhetsz - mondtam neki -, szétroppanthasz. De akkor is jól tettem, amit tettem, mert ilyen csúnyává varázsoltál. Én vagyok a legcsúnyább ember a földön.
Fölpillantottam, megláttam a szemét. Fénylett a szeme, mint a szép távoli csillag. Megláttam az arcát. Tavak jóságos tükre, föld barna nyugalma, templomok békéje, májusi rétek szépsége - ilyen volt az arca.
- Te bolond, te bolond - mondta kedvesen. Megcsókolt jobbról, megcsókolt balról, megcirógatott. Ez nem öl meg engem, ez nem varázsolt el engem, ez nem bánt engem, ez szeret engem. És már sírtam is; te úristen, hat fejét levágtam! Elengedett. A szeme tükrében megláttam magam. A lábam egyenes volt, a hasam sima, a fejem hosszúkás, nem voltam se bandzsa, se lapátfülű, se tyúkmellű, se harcsaszájú. Térdre estem előtte.
- Nem érdemlem én ezt - mondtam neki -, változtass vissza rúttá. Hiszen hat fejed levágtam. Jaj, csak visszaragaszthatnám! - Rázta a fejét, hogy nem lehet. Mosolygott.
Ekkor kelt föl a nap, rásütött. Akkor jöttem rá, hogy hiszen a Hétfejű Tündért akartam megölni, a világ legjóságosabb tündérét. Balga ésszel hat fejét levágtam. Mi lesz, ha ez az egy feje is elvész?
- Engedd meg, hogy a testőröd legyek, engedd meg, hogy őrizzelek - mondtam neki. Bólintott.
Soha többé nem mentem vissza Rácpácegresre, ott maradtam a tündért vigyázni. Őrzöm őt ma is, lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. Ne is próbáljatok rossz szándékkal közeledni hozzá! Nem engedhetem bántani. Mert egy bolond levágta hat fejét, csak egy maradt neki. Erre az egyre vigyázzunk hát mindannyian. Lándzsával, karddal, baloskával, péklapáttal, szablyával, vassal, vérrel, vencsellővel. És SZERETETTEL.
- Állj egy tükör elé!
- Nézz a saját szemedbe, figyeld a tekintetedet, az arcodat, pásztázd a testedet fentről lefelé haladva!
- Meg is érintheted ezeket a testrészeket, ráteheted lágyan az ujjbegyeidet, a tenyeredet, s csak érezd meg, tapasztald, hogy valóban vannak; megadhatod nekik, ami most jól esik, lehet, hogy az egy finom érintés és az is lehet, hogy egy gyengéd, folyamatos simogatás. Adj magadnak erre annyi időt, amennyi csak jól esik! Lehet, hogy egy-egy testrésznél elidőzöl, csak engedd meg magadnak!
- Maradj szemkontaktusban magaddal, és mondd ki hangosan 5 percen át, mi az, ami tetszik, amit szeretsz önmagadon és önmagadban? (Következő alkalommal növelheted is a perceket!)
- Fejezd be a mondatot: Amikor szépnek látom magam, úgy érzem, hogy............
- Hogyan érzed magad, és mit gondolsz magadról, amikor egyedül vagy?
- Mi az, amire vágysz, és meg is tudod adni magadnak? Tervezd el, mikor, hogyan ajándékozod meg ezzel magad, és tedd meg!
- Fejezd be a mondatot: Amikor szeretem magam, úgy érzem, hogy .............
- Fejezd be a mondatot: Amikor szeretnek, úgy érzem, hogy .............
- Mondd magadnak a következő mondatot: "Értékelem magam. Fontos vagyok. Érték az, amivel hozzá tudok járulni a nagy egészhez."
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.