Az öt sérülés - 1. ELUTASÍTÁS

Lehet, hogy ez a te domináns sérülésed, és az is lehet, hogy nem. Kövesd a posztokat, a következő írás a 2. sérülésről, az ELHAGYÁS-ról fog szólni. Melyik a legigazabb?

 

Akár magadra, családtagodra, párodra, barátodra, munkatársadra, szomszédodra ismertél rá, akár egy ismeretlen emberen észleled ezeket a jegyeket, légy vele együttérző!

Vigyázzunk egymásra!

Lélekszakadás - Önképvesztés - Dukkha - Szukkha - Önképváltás - Valóság

“Szó szerint belecseppentem az életbe, s a szüleim mire megszülettem, nem voltak egy pár. 18 évesen lettek szülővé, amit mindkét család elutasítással fogadott: őket is, a teremtett helyzetet is, ezzel együtt engem is. Talán nincs is jogom létezni, hisz nem akarták, hogy legyek. Mindenki élete fenekestől felfordult, és megnehezedett, anyámé, apámé, a nagyszülőké.

Majd a negyvenes éveim közepén lett egy gyönyörű párkapcsolatom, telis-tele szépséggel, gyengédséggel, kedvességgel, a tavaszi és nyári kertből szedett virágok illatával, bársonyos ölelésekkel, megerősítette a hitemet abban, hogy lehet jól élni, jól kapcsolódni, jól lenni együtt egy férfivel, együtt a világgal. Mikor elmúlt a szerelem, ës a hétköznapiság valósága feltűnt, ráadásul épp ekkortájt nehézbe kerültem, ő passzivitásba burkolózván egyre inkább eltávoldott tőlem, lélekben, szellemben. Életem addigi legnagyobb válsága előtt álltam épp, az élet közepén, identitásválság mélységében vakrepültem, kiégtem több életterületen is, elfogyott az erőm, és bármennyire is szerettem volna a kapcsolatunkba sem tudtam többet beletenni, bár igen igen titkon vágytam a megmentésére. Nem ment. Végtelenül szorongtam emiatt, és amiatt is, hogy egyre mélyebben elutasítást, távolságtartást, ridegséget élek, hallok meg annak a férfinak a gyönyörteljes hangján, akit szerettem volna érzelmi biztonságnak, társnak tudni magam mellett. Kimerültségemet nagyon megnehezítette, hogy nem kaptam tőle támogatást, azt újaink szétváltak, ő emelkedett, én süllyedtem. Egyre fentebbről tekintett rám, s egyre gyakoribbá vált, hogy kisebb-nagyobb, hangos vagy éppen néma, passzív gesztusokban megéltem részéről az addig csupán halványan derengő, és részemről el is fogadott elutasítást, ítélkezést, kontrollt, a bántást: miszerint nem tetszik ami engem érdekel, nem tetszik a ruhám anyaga, nem jó, ahogyan vezetek, nem tetszik a fogkrémem,  nem tetszik, ahogyan beszélek, ahogyan gondolkodom, feszülünk, ha másképp vélekedek valamiről, így befagy a mélyen és tartalmasan beszélgetés lehetősége is, sűrű a nyálam, nem tiszteli a  testemet, ha az éppen nincs jól, nem tiszteli az időmet, a saját szükségleteimet, ismerőseimet, nem hozhatok szabadon döntést, arról, mit szeretnék, vagy éppen kivel találkozom. Baj, ha valaki más örül nekem, baj, hogy keveset beszélek, kímért vagyok, és higgadt, durva az attitűdöm, és ő még több empátiát, figyelmet igényel a részemről. Nem tolerálja, ha sminkelek, öltözzek sportosan, míg én addig szerettem sminkelni és csinos ruhákban megjelenni, szép nőnek lenni; eközben ő egy kozmetikaipar és plasztikai sebészet által mesterségesen tökéletesre összerakott másik nőért rajong, és rendszerint más nők bámulásába feledkezik bele, amit én úgy élek meg legbelül, hogy nem kellek, nem számítok, nem vagyok érdekes, fontos. Bírálja az életem során a tudásszomjamból fakadó ismereteimet, a képzettségemet, a tudásomat, a belső megéléseimet, a tapasztalataimat mind az élet mind az önismeret terén, mindeközben valójában nem kíváncsi rájuk, azok mélységeire, inkább felületesen elraktározva, intellektualizálva félinformációk alapján egy magának megfeleltetett teljes képet állít fel róla, ami mentén megítél, elítél, elutasít, értéktelenné teszi a lényemet, és mindazt, amit az életem során eddig magamért aktívan tettem. Mintha nem lennék fontos, mintha nem is szeretne megismerni, elég a saját maga által alakított képe, projekciója. Nem lát, és mi van, ha nem is szeret, legalábbis nem engem? Csak az a bizonyos ledegradált, fakó kép volt a zsebében rólam. Felépítette azt a képet, ami nem én vagyok, és támadta. Én pedig egyre inkább határt veszítettem, azzá lettem, akinek vélt, és elnémítva, apróra összetekeredve elkezdtem egy kapaszkodás nélküli sodródásban egy nyálkás, hideg tölcsér szűkösségébe belekerülni, belecsúszni. Majd teljesen összeomlottam. Megsemmisültem. 

Mert hagytam, mert nem szóltam, mert nem láttattam, a lényemet; magam társként, nőként, emberként, létezőként, lélekként, miközben valahol mélyen békésen ült bennem egy mag, és suttogó hangon azt mondta "hisz tudod, ki vagy, s értékes vagy." Mindaz, amit egész életemben építettem, az a minőség és érték, kreativitás, szenvedély, jó, és igaz, és szép, szép lassan láthatatlanná vált. No, de hol vagyok, mi vagyok? Elveszitettem önmagamat, az önazonosságomat, az önvalómat, lemondtam önmagamról, érte, a kapcsolatért, hogy szeressen, és  alárendelődtem a személyének, a világának, mert bekötődtem, és hittem neki, és rábíztam magam.

Elváltunk. Még ki tudtam mondani, hogy a legvágyottabb igényem, hogy most magamat töltsem, és azt a szeretetet, és beölelést kapjam, és  úgy, amire és ahogyan nekem szükségem van. Válaszul elbúcsúzott tőlem.

Pánikrohamokkal küzdöttem, majdnem pszichiátria lett belőle. Egyszerre éltem meg a belsô folyamataimat, égetôn és szétszabdalón, térdrekényszerítőn, a nehézhez minduntalan ragaszkodón; mindezt testi szinten, és kivülrõl, tudatosan megengedve, észlelve, megfigyelve. Majd ráébredtem arra, hogy mekkora csoda olyasvalakivel kapcsolódni, aki átment ezen, s most egészséges és jóval előrébb jár, és mivel messzebbről rálát, a saját megosztásával engem tart és átérez, vagyis ő az én egyik legnagyobb segítőm.  Ám a fájdalom első heteiben egyedül és azzal voltam, ami meg akarta mutatni magát. Ki sem léptem a lakásból, a munkahelyemre sem mentem be. Bezárkózva a saját felgyulladt, mardosó, fuldoklós, sűrű levegőjű pusztító világomban heteket töltöttem el, s a mérhetelen fájdalom lett a  társam. Nem eresztett. Nem eresztettem.

Mi van, ha ez a fojtogató szenvedés csak az ego játéka? Aztán megmozdultam, kinyitottam az ajtót, kinyitottam a szememet, a karjaimat, s a szívemet is újra, s jött a család, a barátok, a segítõk, főztek rám, figyelték, alszom-e, eszem-e újra, ventilláltattak, sétáltattak, támogató, építő beszélgetéseket folytattak velem. Teljes regresszió. Mintha egy tehetetlen újszülött lettem volna! Majd én is beöleltem a kicsimet, terápiában, önismereti folyamatokban, mūvészeti alkotásokban, táncmeditációkban, transzban, a természetben. 

Csodálatos emberek, új ismeretségek is születtek, mind baráti, mind szakmai téren, akik megadták azt a belső hitet, hogy lehet méltóságteljesen kapcsolódni, és a folyamatomat mély belső együttérzéssel követték, valamint a kiugrást látták meg benne, egy végtelenül emelő, radikális változás lehetőségét. És milyen szívet melengetőn jó volt önmagammal is újra TISZTÁN kapcsolódni!! önmagam lettem önmagam legnagyobb gyógyítója. Elkezdtem NEM ELUTASÍTANI magam; önmagamat vettem előre, és vettem újra észre, fontossá vált az önmagamra szánt idő, energia, odafigyelés, szeretet, öngondoskodás. Iszonyú nehezen startoltam,  mert a földeléstől, a Maslow-piramis legaljáról kezdve kényszerültem újraindulni, ám annál tudatosabban, és szeretettel megérkezni a  létezésbe, megtestesülésbe, és újjáépíteni magamat, csíráztatni a magomat, felállítani talán nem is a korábban felépített identitásomat, hanem azt gyengéd szeretettl formálgatva, annál egy jóval tisztábbat, egy új, méltóságteljes, éber és legfőképp cselekvõ életre alkalmasabbat. Végtelenül hálás vagyok magamnak, hogy szabadon együtt lehettem és lehetek újra azzal, amit érzek, megélhetem, s ki is fejezem a bennem zajló folyamatokat, hol sejtszinten, hol érzetben, hol légzésben, érzéseben, hol mozdulatba, hol szavakba formálva, vagy kreatív alkotási folyamatban. S mennyivel könnyebb mindezt úgy gyakorolni, hogy nem ítél meg, nem kontrollál senki, nem fűti az egómat önmagam korlátozó hidelemeinek bekapcsolására, sem a kifelé megfelelésre - mert én sem teszem ezt magammal. Ráeszméltem, hogy nem engem utasított el a párom, hanem, az, ahogyan reagált, az az ő működése. Ma már látom, az ő traumájának fájdalmát, hisz megéltem, amit ő az édesanyjától kapott meg, hogy sosem annak látja, és szereti őt,  aki valójában, és sejtjeimben éreztem át az ő mélységes depresszióját, mindazokkal az erőteljes szükségletekkel, amiket a kisgyermeki énje betöltetlensége miatt belőlem nyert ki, elszívva az energiámat, amíg csak hagytam, a megsemmisülésemig, hogy töltsem őt.

Létezem, és tudom, vállalom magam, azt, hogy vagyok, és aki, ami vagyok, s teszek azért, amivé még lehetek, testben, lélekben, szellemben, kicsiben és nagyban, bent és kint, egy nagy egész részeként és önmagam teljességében is, és a másokkal való kaopcsolódásokban is. Validálni és vállalni kezdtem az életerőmet, a saját valóságomat, mibenlétemet, annak minden hozott és a saját verejtékem árán megszerzett tartalmával és értékével, majd további lehetőségeivel együtt. A határaimat immáron nem elmenekülésre, elbújásra felhasználva, de szintén újraformáltam, s a határsértést, határátlépést igyekszem minél előbb felismerni, emellett új, egyben minőségibb kapcsolódásokra rányílni. Táplálom a szükségleteimet, a jót, a szépet, az igazat, a pozitívat engedem meg, mindazt, ami engem és a környezetemet is emeli, és használom a teremtőerőmet. Újra. Megteremtem a saját szabadságomat.

Anyukámmal beszélgetve meghallottam, miszerint ő hasonlóképp elutasításban, és a 'senki vagyok a házasságomban' falsch hiedelemben él évtizedek óta. Együttérzek vele. Kitisztult, hogy nem tudom őt megmenteni, ahogy a férfiakat sem tudom egy párkapcsolatban. Köszönöm neki, és a volt kedvesemnek a találkozást, hogy ha egy teljesen beszorított megélésben is, de mégis megsegítettek engem ebben a tapasztalásban, itt ebben az életben. Most mégis az zúg bennem, hogy nem szabad nekem "Kékre szeretni".

Köszönöm magamnak, és a félelmeimnek, hogy ebből megébredve, és kilépve újra ráéreztem arra az ízre, hogy az én életemben én irányíthatom és tágíthatom az időt és a teret, és úgy, ahogyan az nekem jó. A valódi szeretet nem személyes szintű, hanem békés és felszabadító, mert megengedőn hagyja, hogy én a kapcsolaton belül is egy különleges én vagyok, ahogy a másik is önmaga marad az ő különlegességében. A kapcsolatunk pedig lehet egy műalkotás (azzal, ahogyan érintünk, mozdulunk, beszélünk, bánunk egymással, együtt teremtünk), nem csak magunknak, hanem ezáltal valami szépet teszünk bele a világba is, az emberiségnek adhatom a műalkotást, az életemet, az életünket, a kapcsolatunkat. 

Megéltem a kiegyensúlyozatlanságot, a billegést, most viszont újradefiniálom, én mit szeretnék, s enegedem a másiknak is, amit ő akar, és folytatom időben és térben is a tágítást, megérezni a szabadság illatát, s engedni a belső igazságaim megjelenését. Elengedni a fátylakat a hamis igazságaimról, és igyekszem leegyzserűsítve, és a szívemen keresztül meglátni az igazságot. A megrögzült, merev sémáknak megengedem, hogy átfolyjanak a lényemen. Tudom, hogy az van, amit figyelek, az az életem, amit nézek. Átadom magam a szeretetnek, hogy azáltal egy magasabb nézőpontból nézzek rá magamra, a világra, az összefüggésekre, azok rám ható érintéseinek, színeinek, hangjainak, illatainak, ízeinek milyenségére, ami nem feltétlen rajtam kívül, hanem mindig is ott volt, az én bőrömön, az íriszemben, a fülemben, az orrcimpám hegyén, vagy a számban. Kiérzékenyülve, és erőmbe beleállva, ráeszmélek újra és újra a saját valóságomra, és megyek az életöröm felé, önmagamért, és azokért, akik hasonlóképp tisztulnak, és tesznek magukért s a kapcsolataikért."

Forrás. Az öt sérülés - LISE BOURBEAU könyve alapján