Szeretem a fákat, formáikat, színeiket, illatukat, simítani a kérgüket, lágyan érinteni a leveleiket, ujjbeggyel megrajzolni leveleik kontùrvonalát, észrevenni a kibuggyanó nedveiket, titkos üregeiket, az árnyékukat, a nagyságukat, átérezni a lengedezõ ágaik ringató táncát és a táncuk zenéjének misztériumát, ahogy a föld alatti láthatatlanban megbúvó titkos összeszövődésüket. A fák ahogy az emberi élet szakaszaiban mi emberek csíráznak, növekednek, bimbóznak, virágoznak, termést hoznak, elszáradnak, megtörnek, öregednek majd elpusztulnak. A fák több generáción át is az emberrel maradnak, együttartanak, összekötnek aggastyánokat újszülöttekkel, még a sosem ismert ősöket is az újonnan érkezőkkel. A gyermekeink születésekor fát ültetünk, az eltávozó szeretteinknek fából készült koporsót választunk. A fa a ciklikusság, az újjászületés szimbóluma. Fémből, kőből készült oszlopok megdermedt hasonlatai az ősi fáknak, amikről a népi hagyományok azt mesélik, hogy összekötik a földet az éggel, a földi embert égi eredetével. Lenyomatunk hasonló. Az embernek szüksége van a fákra, ahogy a fáknak is az emberekre. Oda-vissza ható töltés.
Fogd kézen szerettedet, öleld át, sétálj vele a fák között, s csak érezd a simogató, beölelō békét és bölcsességet.
~ renakiss
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.